Így pár napig eltart, míg újfent rendezem soraimat. Pedig már épp kezdtem belelendülni a rendszeres blogolásba... Evan, meg egy bambi! Veszek egy mély levegőt, s megint megírom, fotózom, photoshoppolom,sötöbö...
Azért ilyen "gyűrött", mert szerencsére használatban van, s csak gyorsan kattintottam le a tesómnál, utólag, mikor nála jártam. A kócsag bóbitája és a lába pedig azért maradt le, mert csak ennyi anyagom maradt hozzá. Ennek az textíliának minden centije kincs. :)
Már bánom, hogy mikor legutóbb a "svéd bútoráruház" irányában jártam csak fél métert vettem belőle. Ki tudja mikor keveredek megint arra, pláne vastag bukszával?! :(
Így is 50 centiből kijött 2 táska, 1 zsebkendőtartó, 1 táskabetét, 1 mei tai-közép, s még egy picike van belőle. (Mondjuk nekem egy összecsukható szatyorhoz?)
A mei tairól jut eszembe: Lassan már megmutogatom a hordozókendő próbálkozásaimat (erszény, vászonkendő, rugalmas kendő, mei tai - gyűrűs kendővel kapcsolatban csak a varrás nélküli verziót próbáltam ki), meg egyéb hasznosságot (mobil etetőszék, bevásárlókocsi-takaró), amiket még a magam és a tesóm babájához varrtam. (Amint ezek vissza-, vagy befejezésre kerülnek, a hiányosságaikat pótolom!)
Meg persze tutoriál mustrát is tartok majd ezzel kapcsolatban! Írok majd magáról a babahordozásról, hogy miért is jó, meg hol lehet utánanézni, hogy hogyan kösd bele, stb..
Nem is gondoltátok volna, hogy én ilyen "alter-anyu" vagyok. :) Pedig olyan nagyon sokat nem hordoztam, mint szerettem, meg jó lett volna... De nagy híve vagyok. Na majd a következőnél! :)
Megint meszelgetünk kicsit… Most azt tervezzük, hogy végre saját fészekbe szeretnénk költözni. Szóval tervek vannak. De sajnos kőkemény feltételrendszer is. Csak lépésenként haladunk, döcögünk…
A blog – meglepő mód, annak ellenére, hogy nem frissült – nem kevés statisztikát hozott. Szerintem többet produkált, mint amikor írok bele. :D A számláló szépen lassan átpörgött a 10.000-en, s már mindjárt 15.000. Ezek szerint nem csak én nézem! :D Köszönöm nektek! Jól esik, tényleg. Igyekszem megszolgálni, ígérem! :)
Visszatérve a Húsvétra: csendes volt. Csak kiskorú locsolókat fogadtunk, abból is csak pont egy párat. :) Egyszerű dekoráció volt, csak pár kifújt tojást festettünk. Csokitojáskeresés volt, lánykánknak kis rajzos segítséggel, mindig a soron következő tereptárgyról – olyan kincskereső játék stílusban. Mint látható: volt húsvéti nyuszink. Több is. :) A közölt tutoriálokból csak a kendős nyuszikosárka készült végül el általam, meg a „törős” tojás, és a lufitojások majdnem, de nagyon fogott a festés, így inkább letöröltem. Kellemesen, s gyorsan telt el.
Jelentem ez a „Tedd meg most!” egy varázsmondat! Annyi apró, hétköznapi sikerélményem van miatta. Végre rájöttem, hogy engem, aki mindig sárba döngöli magát, s állandó bűntudata van azért, mert nem elég gondos háziasszony, valamint egy „született feleséget” leginkább az különböztet meg, hogy míg én tervezgetem, s fogadkozok, addig Ő csinálja. Ennyi!!! Nem kell túlbonyolítani, feltételekhez kötni, mint én mindig mindent. Nem gondolkozni, csak tenni. Ilyen egyszerű, ennyi a titka. :)
S nekem ehhez ennyi év kellett?! Nevetséges?
Igen. :) De ugyanakkor felszabadító ez a felismerés. Végre megtört a jég!
Tegnap – a félévente szokásos - hirtelen felindulásból ismételten átrendeztem a lakás nagy részét. :) Ezzel persze együtt jár a takarítás is, így a nagytakarítás nálam mindig meg szokott lenni. Nem azzal van alapvetően a problema, hanem a szintentartással, főleg a rend a kényes dolog nálunk. :) Pedig én aztán pakolok minden nap, többször is a kis kétéves rendbontónk után. Na de ő a fürgébb! :)))
Igazából az a gond, hogy…
1. túl sok a lomunk,
2. nincs mindennek helye,
3. ha van is, nem tesszük vissza. :)
Most ezen fogok dolgozni! :)
Amikor a körülmények nem úgy alakulnak az ember körül, mint szeretné, akkor olyan bagatell dolgok, mint egy – rég tervezett – üzenőtábla kihelyezése is olyan nagyot tud dobni az ember közérzetén. Tudom apróság, de úgy örülök neki. :)
Valamint olyan icipici lépéseket is megtettem végre, ami tényleg csak egy mozdulat, de mindig halogattam. Van végre használtelemgyűjtő dobozom. :) Mert eddig mi buták mindig egy dobozba dobtuk – akár újratölthető, akár lemerült, akár még nem -, hátha „jó lesz még” alapon. :) Persze aztán mikor kellett volna, akkor mindig csutkára merült került a kezembe. A múltkor két doboznyit vittem el apámhoz, akinek van hozzá műszere, hogy nézze már meg melyikben van még élet, mert fölös két kiló használtelemet raktározni, amellett, hogy helyet foglal, ráadásul nem épp veszélytelen szemét kategória. Ráadásul ezt a macerát megspórolhattam volna egy mozdulattal!
S hány ilyen mozdulat van még? Pl. ha csekk jön, egyből tedd ki a csekkgyűjtőbe! /Mert már ilyenünk is van ám! :)/
Hát mégsem lett vége a szünetnek. :) Nem tudom, hogy Ti hogy vagytok vele? De nekem olykor szükségem van ilyen „elvonulásokra”, amikor helyre teszek magamban dolgokat. Talán a hosszú tél, talán a munkanélküliség, a főállású anyaság… Nem kell semmi komolyra gondolni! De sokmindenen el kellett gondolkoznom mostanában. Nem vagyok depressziós, csak időszakosan, olyan évente szeretek tükröt tartani magam elé, s körültekinteni, hogy éppen hol vagyok. Megvakarni a fejem, mert olykor már nem is emlékszem merre is „indultam”? Hová tartok? Mit akarok? Egyáltalán elértem-e már? Erről szól a (újra)tervezés. Még mindig csak körvonalazódik az út, amin járni szeretnék, de már kicsit közelebbinek érzem azt, hogy rá is lépjek. Amikor ilyen nagy döntések előtt állok, egy kicsit mindig megtorpanok. Meg ugyebár van az a fránya szokásom, aminek leküzdésén most dolgozok. Ez pedig a halogatás. Szeretem elodázni a dolgokat, s aztán a bűntudat miatt rágom magam, hogy nem tettem meg, amit elterveztem. De még ez sem elég motiváló erő. Aztán a végén felgyűlnek a dolgok, átcsapnak a fejem felett, fojtogatnak… Már tehetetlennek érzem magam, s utálom az egészet, úgy ahogy van. Akármennyire is szerettem volna... El kell ezt fogadjam, s minden nap tenni ellene, figyelmeztetni magam, ha rajtakapom, s egy-egy feladat előtt magamra pirítani: „Tedd meg most!” :)
Így született meg most ez a bejegyzés is. Mert a blogolást legalább egy hónapja tolom. Mennyi bejegyzést szerettem volna… :) No meg azt, ha a nap 48 órából állna! :) Már megint a maximalizmus, s túl sok elvárás magammal szemben. Az örök feladat! :)))
Mint azt a Facebook-on, s a hírlevélben írtam, tartottam egy kis szünetet. Ami azért kellett, s annak indult, hogy összekaparjam magam maradványaimból a megsemmisítő vizsgaidőszak után. Nahát ez nem jött be! Ugyanis a dolgosnak szánt szünet kényszerpihenővé vált betegségek okán. :( Még most is eléggé ki vagyok nyúlva, mert alaposan legyengült a szervezetem, s a közérzetem is elég pocsék. Azért próbálom a – kissé kitolódott – terveimet megvalósítani. Drukkoljatok! :)Kép forrása: http://i.dailymail.co.uk/i/pix/2008/12/25/article-0-02E3FDA8000005DC-450_468x472.jpg
Kedves Játékosok!
Mind a 4, aki velem játszott! :D Tudom kevesen vagytok, de ez nem a Ti hibátok, akik játszottatok... Köszönöm a részvételt, nagyon kedvesek, s lelkesek vagytok! Öröm ilyen emberekről olvasni! :) S mivel a gyér részvétel dacára ünnepi hangulatom, s optimizmusom töretlen, már most megígérhetem, hogy a következő játékomon – mert lesz!, kedvem nem szegtem – Ti már eleve 3x eséllyel indultok!
Bocsi, hogy csak most jelentkezem. Mentségemül szolgáljon, hogy jó okom volt távol maradni. Téli örömök elé néztem, ugyanis hazaérkezvén a vásárlásból spontán családi mókázás alakult ki, szánkózással, mini hócsatával, forró kakaóval... Ahogy kell! :) Mivel szimultán lett, így képeket nem tudok mutatni.
Már délelőtt is beszélgettünk róla, de – mint mindig halogatva – holnapra akartuk tolni. Szerencsére azonban autóval az utcánkba érve megláttunk másik két elvetemült szülőt, akik szintén nem akarták kihagyni ezt a sanszot, hogy mosolyt csaljanak gyermekük orcájára… :) A miénkére kicsit rá is fagyott, amikor apu egy óvatlan kanyarral sikeresen kifordította a gyerkőcöt a hóra. Szóval fagy ide vagy oda, fél órát ki lehet, s ki is kell bírni odakint! :))) Csak ajánlani tudom!
Nálunk mondjuk van bőven hó, olyan jó boka fölé érő! :) No meg az utca sem ismer még hírből sem hókotrót…
Holnapi terv hóemberépítés! :)
Jól van, nem húzom tovább az időt, rátérek végre a lényegre!
A „hosszú” lista úgy alakult ki a 4 jelentkezőből, hogy mindannyian lelkesen éltetek a többszörös eséllyel. Mivel csöppöm a hancúrozásban hamar elpilledt, meg amúgy is ideje az alvásának, így az egyetlen még hüvelykujjal rendelkező, éppen ébren lévő személyt leltem csak a házban, aki – játék tisztasága végett - nem én vagyok. A macskával bajosan húzattam volna… :P
Tehát az a szőrős kéz, mely a kalapba nyúl, nem, nem az enyém, a férjemé… :) Ő húzta ki a következő cédulát:
Tehát a nyertes:Kardszárnyú
Kedves Kardszárnyú küldök Emailt, kérlek írd meg a címed, ahová küldhetem a nyereményed!
Bocsi a képminőségért, de a fényképezőmben naná, hogy le van merülve az elem, az aksival rendelkező kameránknak meg nincs vakuja, s a fényviszonyok meg nem túl kielégítőek, pláne alvó gyerkőc mellett. :)
Most pedig megyek, s eldugom az ajándékokat. Olyan jó érzés nézni az egyre gyarapodó kupacocskát. :)
Hull, inkább repül! Miért mondom ezt? Megérkezett végre hozzánk is a hó, én már nagyon vártam. Viszont orkánerejű szél társaságában jött, aminek a legkevésbé sem örülök. :( A nyári viharokban megtépázott garázsról lekapta a nemrég visszahelyezett palát, s az eszkábált gerendát is kettétörte! Ráadásul azokban a nyári viharokban megroggyant az egyik diófa, egy másikat kicsavart. Ez utóbbit már felaprítottuk, de a roggyantat, ami a garázs és a szomszéd melléképületei közt áll, nem engedte apám kivágni. /Említettem már, hogy nem a saját házunk... / Igaz, hely se lett volna hová dönteni, mert a garázs, s a budi útban van. Egyenlőre úgy néz ki, hogyha dől, a garázs felé, ami a kisebbik rossz. A kocsival nem szoktunk beállni, nagynénémék fészereként van használatban. /Így egyeztünk meg. De ez most nem lényeges.../ Most csak reménykedhetek, hogy ez a hóvihar nem dönti ki! :( Szorítsatok!
Kép forrása: http://utopiankitchen.files.wordpress.com/2008/01/snow.jpg
Megígértem, de elfelejtettem beszámolni legutóbbi kirándulásunkról. Erdőhorvátiban voltunk, a Zemplénben, Tokaj hegyhez, s hozzánk is viszonylag közel. Síkvidéki emberként, akik csak a „lapos szerpentint” ismerik /így hívják a megyében található, rengeteg kacskaringós utat, amit anno még részeg kocsisok vágtak a porba :) / - szívesen járunk fel a hegyekbe, ha tehetjük. /Mostanság ritkán. :(/ Maga a település is figyelemreméltó a mindenhol - központban is -emelkedő pincehalmokkal. Akár Középfölde Megyéje… :) Egy kellemes panzióban volt a szállásunk, falu végén, közvetlenül a patakparton. Gyakorlatilag az udvar része volt maga a patak is a kis híddal, s túloldalon pincesor, ahol a házigazdánk pincéje tartalmát kóstolgathattuk a finom, helyi, „kerek perec”-cel :) egyetemben. Aktív kikapcsolódás volt. Sokat sétáltunk, hegyet másztunk. /A libát ugye le kellett járni! :)/ No meg súlyzóztunk a poharakkal. :) Hétvégi kikapcsolódásnak nagyon ajánlom az Északi-középhegységet, mert sok felfedezni való „kincs” rejtőzik a hegyek között! :)
A fa mögött kandikáló telihold képét már hazaérkezvén készítettem az udvarunkon. :)
Az említett Márton napra ezt a vesszőparipát készítettem unokaöcsinek. Nem egészen ilyen volt a terv, no de így sikeredett. Javarészt újrahasznosított. Ami viszont nagyon pozitív, hogy unokaöcsi nagy örömmel fogadta. Az ő névnapja nagycsaládi esemény szokott lenni, hegyekbe történő elvonulással, libasütéssel, közös mókázással. Gyönyörű helyen voltunk. /De majd erről holnap! :)/ A népszámlálás is így nézett ki, hogy vagyunk 14-en és két lovacska. Ugyanis kettőt készítettem, hogy - eddigi tapasztalat alapján - ne legyen veszekedés. Meg amúgy is akartam az én kis hercegnőmnek is egy pacit. Csak neki lányos kivitelben. Sajnos annyira kapkodtam, hogy az első verzióban elkövetett szemfelvarrás kb. 10 percig bírta. Ezért nem szabad elsietni a dolgokat. Úgyis meg kell előbb-utóbb rendesen csinálni! Hát a második verzió látható a sarokban. Csillagszemű lett.
Nagy siker lett mindkettő, amitől hízik a májam. :D Olyannyira megbecsülték, hogy Marcika külön fektette le, párnára, s még be is takargatta. Első viszont nem az volt, hogy rápattant, hanem - meglepő mód - bábelőadásba fogta be a jószágot.
Végre tudom mi a becsületes neve - az általam jobbhíján csak botlónak becézett játéknak. Sógorom ránézve az első pillanatban megfejtette, amin én lassan egy éve gondolkodom. Hát igen, hajlamos vagyok túlbonyolítani a dolgokat. :)
Tegnap ismét jeles nap volt. November tizenegyedike, Szent Márton ünnepe. Ugyan mi nem vagyunk katolikusok, az egyetlen oka, amiért a Szent Márton napról megemlékezünk, az az, hogy van egy Marci nevű unokaöcsém. Bár mi rendhagyó módon csak jövőhét hétvégén üljük, nagycsaládilag. Azért nagyon boldog névnapot kívánok Marcika!
Igaz, nem ma van, de azért szeretnék itt a blogban is megemlékezni róla, s leírni e napnak és szokásainak eredetét.
Szent Márton a mai Szombathely területén született, 316-317-ben, egy római katonatiszt fiaként. Mivel apját áthelyezték, ezért Itáliában nevelkedett. Majd ő maga is katona lett, s Galliába vezényelték. Itt esett meg egy hideg téli estén az a legendás eset, hogy meglátott egy didergő koldust, megsajnálta, meg akarta vele osztani a köpenyét, ezért kettévágta azt, és a felét átnyújtotta a nélkülözőnek. Aznap éjjel Jézus a koldus képében jelent meg álmában. Ennek hatására otthagyta a hadsereget, megkeresztelkedett, s hittérítőként tevékenykedve segítette az embereket. Már életében legendássá tette jósága. Ezért akarta a nép 371-372-ben Tours püspökévé avatni. A monda szerint nem érezte méltónak magát erre a megtisztelő címre, így szerénységében elbújt egy libaólban. A libák gágogása viszont elárulta. Mivel a bújócskában megbukott, püspökké, később pedig szentté avatták. 397-ben Candes-ben halt meg. A hagyomány szerint november 11-én temették el Tours-ban. Sírhelye zarándokhely lett. A jószágok patrónusaként is számon tartják.
Középkorban annyira népszerű lehetett, mint most Szent Miklós. Kultusza nálunk már a honfoglalás előtt is virágzott. Szent István is nagyra becsülése jeleként festette zászlaira a hadvezér Márton képét. Pannonhalmán – korábban feltételezett szülőhelyén – épült bencés apátság a tiszteletére.
Nem csak katolikus ünnep. November tizenegyedike a téli negyedév kezdőnapja, gazdasági évzáró nap. Eddig szóltak a munkaszerződések, ekkor adták ki a járandóságokat, azaz a „Mártongarast” és a betakarításokból, állatvágásokból a természetbeni juttatásokat, hogy mindenki megtölthesse kamráját a tél előtt. Az éves bíróválasztás napja. Ekkor kóstolják meg az újbort, ekkorra forr ki, s „Márton a bírálója”, hogy jó, vagy rossz volt-e az évi termés, évjárat. A mesterek ”likprádlinak” is nevezett libapecsenyével vendégelték meg legényeiket. Ugyanis régi szokás ezen a napon tömött libát vágni. Mondás, hogy: "Aki Márton napján libát nem eszik, egész évben éhezik." A libavacsora még az ókorból ered. A Római Birodalomban ezen a napon általában Mars hadisten állatát, libát ettek annak az emlékére, hogy ludak mentették meg hangjukkal a római Capitoliumot a gallok támadásától. Holott a liba sokhelyütt szent állat, azért ez még senkit nem tartott vissza attól, hogy megegye. :)
A liba csontjából a téli időt jósolták meg. Havas tél jött, ha a liba mellcsontja fehér és hosszú volt, ha rövid és barna, akkor sáros. Az aznapi idő is előremutató volt: "Ha Márton fehér lovon jön, enyhe tél lesz, ha barnán kemény tél várható." Tegnap se köd, se hó… :)
Emlékezetes ünnep még, mert ez az utolsó neves lakoma az adventi 40 napos böjtöt megelőzően. Azért a protestánsok is emelgetik ezen a napon a poharaikat, de ők inkább Luther Mártonra emlékezve. :)
Nem csak nálunk ünnep, hanem a németeknél a vicces nevű, de nemes célú, un. Martinsumzug fáklyás felvonulás napja, amikor a fáklyák fénye jelképezi, s emlékezteti az embereket a jócselekedetek szívmelengető érzésére.
Ezen naphoz kötődő szólás arra, ha egy asszony csalja a férjét, azt úgy mondták, hogy: "Lúdnyom nem láccik meg a jégen..."
Felhasznált források:
http://martonnap.hu/
http://www.szoboszlokepeskonyve.hu
http://www.hirextra.hu/2010/11/11/a-marton-nap-eredete/
Kép forrása:
http://martonnap.hu/
Szerethet engem a jóisten, mert szerencsés kimenetelű volt az a pechsorozat, amiről a múltkor írtam. Se a lábujjaim nem törtek végül el, bár egy napig azért nem mozogtak, s fájt is. Valamint a varrógépem sem lett totálkáros. Igaz a burkolat sérült, a gépet nem tudom visszatenni az alsó, műanyag burkolatba, mert a kis műanyag kiszögellések, amin az egyik oldalt a gép állt, rendre letörtek. Egy fém sarokpöcök meg nem, ami meg épp akadálya annak, hogy vízszintbe helyezve beletegyem. De azért ez is javítható. Kis fém pöcköket fogok csavarozni a helyükre, s aztán arra a gépet, hogy megálljon benne. Az orsózónál szintén a műanyag burkolat repedt meg, de ragasztható, s a mechanika nem sérült. Szépen varr, működik, úgy, mint eddig. Egyedül a lámpa, ami az ütés javát kapta, nem müxik. Törés nem látszik, izzó ép, lehet, hogy csak kontakt hiba. De ez legyen a legnagyobb baja! Majd, ha telik rá, akkor megy szervízbe. De amíg más baja nincs, addig még nem sietős. Nagy mák, hogy ez egy régi gép, - egy két részét kivéve - tömör öntöttvas. Ahol műanyag, ott is félujjnyi vastag a burkolat. Szóval nem sajnálták bele az anyagot. :) Ha egy új, könnyű, csupa-műanyag gépem lenne, akkor már hantolhatnám a ripityára tört darabjait. Szóval jó az öreg a háznál! :D Régi is, mostmár csúnya is, de az enyém, s szeretem. :)
Természetesen nem akkora tragédia, mint amekkora az iszapkatasztrófa áldozatait érte… Csak az én kis életemben, zárt világomban jelentős esemény. Persze – mondhatjátok: ennél nagyobb gondom sose legyen! :) De baleset érte a kis varrógépem, s ezen keresztül engem is.Murphy törvénye dolgozik rendesen a házban. Csak a szokásos... Megadta magát a mosógépünk (az új használt). Öröm az ürömben, hogy a régebbi, de jótól még nem váltunk meg. Így lecserélésre került, – mit ad isten – az újabb dugulás elhárításával egyidejűleg. Mivel dugulás volt, nem szivattyúztam le a vizet a program során leállt gépből. A varrógépem a mosókonyha-konyha-műhely hármas funkciót ellátó, jelenleg (kályha híján) fűtetlen helyiségben várt sorsára a földön. A sorból kiállított mosógépet rossz helyre rakták, a rongyos szekrénykém elé. Én meg felgyűrtem a pulcsit a karomon, s nekiveselkedtem arrébb tenni. Közben leugrott a cső, s elkezdett buzogni belőle a koszos lé, naná, hogy a varrógép felé. Egy sikolyom kíséretében megjelenő férjem gyorsan, s hősiesen felkapta, még mielőtt komolyabb fürdőt vehetett volna. Megnyugodtam. Letörölgettem, s reménykedtem, hogy nem érte víz. Amúgy is pont mai tervem volt, hogy behozom a fűtött szobába, még a fagy előtt, s inkább egy zárható szekrényben tárolom, míg újra elé nem ülhetek végre.
Valószínűleg miközben törölgettem elmozdítottam a táska kis csapjait, ami a borítást a jelentős súlyt képviselő, szinte tömör vas gépecskén tartotta. Egy hirtelen mozdulattal megemeltem, s elindultam… volna. A gép engedelmeskedett a gravitációnak és két lábbujjamon megpattanva folytatta rövid röppályáját a konyhában, ahol csak szimpla betonpadló van. Most még nem tudom, hogy eltört-e a gép, s a lábbujjaim is? Esélyes. Utóbbit mozgatni nem tudom, jegelem. Előbbit még nem próbáltam ki. Kapott egy nagy ütést, s ráadásul pont a motorján landolt. Külsérelmi nyomok vannak, de azok nem jelentősek. Bele még nem látok… Mindenesetre a gépem elvesztésének esélye jobban fáj, mint a lábam. Bár az is, nagyon. :(
Ezért nem szabad ragaszkodni semmihez. Az élet kiszámíthatatlan. Semmi komoly értékre ne gondoljatok a gép kapcsán. Még csak a típusszámát sem tudom. Kb. 30 éves, régi táska-Singer. Ennyi áll rajta: „Ein produkt von Singer Merritt” :) Csak egyenest, s cikk-cakkot tud... tudott? De elég csendes, s megbízható. Amennyit én varrok, egyenlőre nem is kell komolyabb. Nem sokat ér. Inkább csak érzelmi értéke van, nekem… Első kis gépem, örököltük. Ráadásul pont egy hete halt meg a nagynéném, akitől… :( A sors fintora?
Kép forrása: https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEj9Xlgqrp1-Fp7CGhVHIfGMDUv-2uIB3c4h1MezT6Zr7_BKJR63aowZ3kavucCV1x1MX5Prv-RHWuu8KJbRDQNqDy73VumOfw7PZdAd6B-dn2qQzHLXK09G4kVqfHniDr5ehMZRcDTB9YU/s1600/GirlBaby.jpg
Jelentem megvagyok. :) Mééég! Bár remélhetőleg meg is maradok. Kb. egy hónapja van csak netünk, de sajnos még nem voltam igazán olyan hangulatban, hogy írjak. Kicsit megroppant az egészségem, s az ugye ilyenkor ez az elsődleges… :( Nincs konkrét nagy bajom, inkább sok kicsi, amik azért így összegződve megnyomják az embert. De azért már alakulok, gyógyulok… Amíg nem voltam jelen a blogon nem sokat, de valamennyit azért alkottam, s ezeket szépen, apránként bemutatom nektek.
Kezdjük az ígért szülinapi ajándékokkal. Igaz, nem tegnap volt, de ezekről van készen, kéznél képek.
Kis tündérkiegészítőket készítettem az én kis 2 éves manómnak. Varázspálcát, hajpántot, s aranyfestéssel ellátott szaténszárnyakat. (Persze mást is kapott, de azokat nem én készítettem.) Sajnos a szárnyak nagyon rosszul sikerültek. Nem a Tilda-féle tömött angyalszárnyakat varrtam meg, hanem csak úgy, a saját fejem után… Nem tettem bele drótmerevítést, azt hittem a felmosórongy majd szép tartást ad neki. Hát nem. Így ezzel nem is dicsekszem inkább. A másik kettőről a képek:
Olyan aranyosan léggitározik az alsó képen. :) A háttérben meg az a béka! :D Bocsi, de elfogult vagyok. :)
Az egyik szakmám szerint textilműves vagyok, kelmefestő. De nem igazán művelem. (Leginkább hely-, felszerelés- és idő hiányában. A festéshez kicsit több dolog szükségeltetik, mint a varráshoz.) Mégis a textíliák szeretete, s átformálásuk iránti vágy tovább munkál bennem, s mostanában visszacsábítani készül arra az útra, melyről egykor letértem. A textil ápol, el- és betakar. Mint függöny árnyékot vet, eltakar a kíváncsi tekintetek elől, besötétít, vagy épp kint rekeszti a sötétséget, mint kabát, vagy kalap védelmez, mint ruha melegen tart, illendően takar, s közvetít közted és a külvilág között, képet vetít rólad, morális mértékké avanzsál, megmutatja társadalmi helyed, táskaként társaddá szegődik, szőnyegként lábad elé borul, hogy tompítsa a padló keménységét, s simogató melegségével cirógassa naphosszat gyötört lábad, falvédőként melegen tartja ágyad, párnaként fejed alá simulva könnyíti álmod, takaróként körbeölel, ápol, szemfedőként végső utadra is elkísér. A textil, ez a sokfunkciós, számtalan színben, mintában, formában létező, állandóan változó darab, legyen az akár csak fonál, cérna, vagy csipke alakjában is, életünk szerves része. Velünk él, velünk mozog, hozzánk idomul, s velünk együtt változik. Szinte él… Ez az, amiért ennyien vonzódnak hozzá. Ez az, amiért én is vonzódok hozzá, s amiért dolgozni szeretek vele. Mert együttműködő. Nem kell legyőzni, tűzbe vetni, megmunkálni, mint a fémet, nem kell kalapáccsal szétverni, mint a követ, nem kell órák hosszat locsolgatni, gyúrni, míg képlékeny nem lesz, mint az agyag, nem kell kivágni, ledönteni, s késsel sebeket ejteni rajta, mint a fán. Csak szabni, könnyedén, szinte végig siklik rajta az olló, ha jól meg van fenve, s csak varrni. Öltögetni. Vagy valamilyen tűvel (legyen akár hímző-, horgoló-, kötő-) foglalatoskodni. Évszázadokon át művelték anyáink ezeket a mozdulatokat. Szinte már a génjeinkben van kódolva. Talán ezért oly könnyű a számunkra, akár egy dallam dúdolása…Kép forrása: http://hoocher.com/Thomas_Couture/Young_Woman_Sewing_1870.jpg
Az én UFO-m, azaz befejezetlen babám így nézett ki.
Egy jóiedeje nem írtam. Így kezdeni is egy kissé felesleges volt, hisz aki olvas, az láthatja – ha van egyáltalán olyan. :)Több ok közül az egyik az, hogy közelítve a harmadik X-hez sem sikerült még egy valamirevaló napirendet kialakítanom - nagy bánatomra. Nincs egy épkézláb rendszer az életemben. Elkeseredésemben még a FlyLady életmódprogramhoz is hozzányúltam, de olybá tűnik, hogy még abban is csődöt mondok. :( Tény, hogy képtelen vagyok rendet tartani. Csinálni szoktam, a tisztasággal egetverő probléma nincs a lakásunkban… Nem rosszabb, mint másnál – szvsz. Kivéve egyes részeket… Cica „házatája”. De azon is igyekszem változtatni. De szerintem ilyen fehérfolt (mint a régi térképeken a még felfedezésre váró tájak/vadon) minden házban akad…
No de
a rend! Az nem megy… :( Túl sok a lom, s ha szelektálok is, hamarosan többedmagával tér vissza. Elkeseredett küzdelemmel igyekszek úrrá lenni a káoszon. Ez leginkább abban nyilvánul meg, hogy cirka félévente, évente átrendezem a lakást. Így kikerül pár fölös cucc, valami kis rend(szer) is kialakul, s nem utolsósorban egyúttal megvan a nagytakarítás. Most ott tartunk, hogy régi vágyam látszik megvalósulni: lesz GYEREKSZOBA! :) Végre. A kisszoba nálunk eddig lomtár, műhely, számítógépterem volt, s mindezt 8 négyzetméteren. Brrr. Hetente próbáltam újra, s újra utat vágni bele a varrógépig. Naná, hogy a varrásra szánt idő végül rendrakással telt el. S a „szép” a dologban, hogy egyáltalán nem volt látszatja. Esküszöm, mintha csak egy elvarázsolt szoba volna. Újfent ruhakupacok, dobozhegyek nőttek benne. De ennek vége! Már csak penészt kell irtani. Sajnos a kipakolással a szoba felfedte szörnyű titkát, mit már korábban sejtettem. Csúnyán penészedik az egyik sarok. Nem nagy területen, de épp eléggé, hogy aggódjak miatta. Azt mindenképp el kell intézni, mielőtt a lurkó birtokba venné a szobát. Utánaolvastam, s egyenlőre az ecetes permetezéssel fogok próbálkozni. Aztán ha nem működik, jöhet a bórax. További tippeket is szívesen fogadok. :)A számítógépterem pedig egy felszabadításra váró sarokba száműzzük hamarosan.
Végezetül, hogy mégse legyen happyend, lehet, hogy mindez fölösleges erőfeszítés volt/lesz. Nagyon elképzelhető, hogy hamarosan elköltözünk, falura, nagymamám – jelenleg nem lakott, de sűrűn látogatott, s viszonylag rendbentartott – kertes házába. Ami azért egy felújításra szorul, jelenleg kicsit életveszélyes (van egy omladozó fala), így el fog telni egy kis idő, míg léphetünk abba az irányba. De ez csak félmegoldás a lakhatási problémáinkra. Aztán lehet, hogy szerencsénk lesz, s azidő alatt (ami reményeim szerint rövid lesz) születik egy véglegesebb megoldás is. Nem lenne rossz, ha kevesebb bizonytalanság volna az életünkbe, így kisgyerekkel…
De mégsem szomorkodom, hisz végre emberi körülmények között élhetünk majd, s nem egy betonketrecben egy panelnyi szomszéddal megverve. Ez utóbbi a fő ok, hogy megyünk, s nem várunk tovább a végleges megoldásra. Anyagi körülményeink (értsd úgy, hogy még hitelképesek sem vagyunk jelenleg) sajnos még mindig nem segítik elő az álmaink megvalósulását, a saját kertesházat. De itt már nincs tovább maradás. Annyira elmérgesedett a helyzet, hogy már a saját testi épségünk, s a józan eszünk a tét. Nem vagyunk biztonságban… :( De hagyjuk is, nem akarom újfent felhúzni magam. Addig is igyekszem továbbra is otthoná/otthonosabbá varázsolni (mert ehhez már tényleg misztikus képességek kellenek) ezt a sötét lyukat. Nagy álmom, hogy húsvétra szép rend, s külön gyerekszoba lesz. Bele kell húzzak, hisz már nincs messze az ünnep. Még ablakot is kéne pucolni. Jajj, de nem szeretem… :(
A másik dolog, ami – szó szoros értelmében - távol tartott az internetezéstől az, hogy túlságosan elszálltam az utóbbi időben a monitor bámulásával. /Ez valahol az elsőből jön, a rendszertelen életvitelből. :(/ De szerencsére észrevettem magam, s megpróbáltam változtatni a dolgon. Sikerült elérnem, hogy már csak max. fél órára ragadok ide, a gép elé. Viszont a legtöbbször csak 5 percekre kukkantok be. S – ami nagy haladás – nem megy egész nap a masina, képernyőkímélővel, hanem szépen kikapcsoljuk, ha befejeztük a dolgunkat rajta. /A férjem is, s ez már nagy szó! :)/ Így már nincs az a kísértés, hogy hát úgyis megy, csak az egeret kell arrébb pöccinteni, s már száguldozhatunk is a kibertérben. Na nem! Ezt soha többé! :)
Eleinte viszketett a seggem. Furcsa volt, hogy szellőzött, hisz nem állandóan egy széken püffeszkedett, mint korábban. A szemem is tikkelt… Na persze ez már csak vicc. :) Nem volt olyan nehéz, mint gondoltam. A cigiről való leszokással is így voltam. Egyszerűen csak meg kell szokni, hogy hiányzik. Ennyi. De minden nappal egyre kevesebbet gondol rá az ember, mint az elmúlt szerelmére. Minden távol töltött perccel kiszeret egy kicsit belőle… Viszont tényleg nehezen találtam föl magam, hogy a felszabaduló óráim!(!) mivel is kéne elütni. Nem egyből éreztem rá a szabadság ízére, így első körben a kötelező tevékenységek jöttek – ld. fentebb. Valószínű ha a tévézéssel is felhagynék, akkor már mindenre jutna időm, még olvasni is. Átkozott trubadúrláda! :D Régen azért jutott időm verseket olvasgatni, képzőművészeti albumokat nézegetni, zenét hallgatva táncolni, bambulni, unatkozni… Még ez utóbbi is nagyon hiányzik olykor. Igaz, akkor még otthon laktam, s gondoskodtak rólam. :D De jó is volt!
Tényleg mindenkinek arra van ideje, amire szán. Csak ha sokáig otthon van az ember lánya… De ezeket a csapdákat szerintem minden kisgyermekes anyuka ismeri már, legfeljebb nem sétál bele úgy, mint én… De kikecmergek! :)
Azért kicsit más dolgokat is nyűveltem az elmúlt hetekben. De ezt majd egy következő postba, ha sikerül a képeket letöltenem...
Képek forrása: http://dl9.glitter-graphics.net/pub/411/411029vlqhpf6ozi.jpg, http://3.bp.blogspot.com/_PxZyE6Jgabo/Sm9URRekP5I/AAAAAAAAFKQ/CK32WdhSiJg/s400/housework+2.gif
A blog címe onnan jön, hogy igyekszek újrahasznosítani, a környezetemben fellelhető lomokból készíteni valamit, reményeim szerint valami szemet gyönyörködtetőt. Ugyanakkor mostanság azon is munkálkodom, hogy magam újraalkossam.Szeretném felverni lelkem dalával
A szomorúk szívét, a világot.
Most megbocsátok annak is,
Aki bántott.
Szeretném a keblemre ölelni az
Életért küzdő, fájó rabot.
Szeretném feltámasztani,
Aki halott.
Szeretném, hogyha lassabban forogna
És végre megállna a nagy kerék.
De a legjobban szeretném,
Ha szeretnék.
És szeretnék alkotni csodásat és
Ezer gyönyörűt, szépet meg nagyot
S aztán meghalni: Mert én a
Mámor vagyok.
(1921. szept. 24.)
Nem, nem hiszem, hogy baromi nagy tehetség volnék. Mondták már, de az ellenkezőjét is. Vagy a művésztanáraim csak azért rugdostak, mert úgy gondolták több van bennem, mint amit mutatok? Mert valahogy sosem voltak megelégedve velem. Vagy csak így hatottam rájuk? Tudom, hogy nem aknáztam, s nem aknázok ki minden lehetőséget, mi bennem rejlik. Egyszer egy régi személyiségteszt után az értékelő pszichológus azt mondta az anyámnak, hogy a személyiségjegyeim nagyon hasonlóak a művészekéhez. A Rorschach-teszt alapján esélyes, hogy zseni vagyok, vagy megvan bennem rá a lehetőség, hogy azzá váljak (IQ-m azért a 140-es határérték alatt van, igaz nem sokkal), DE – s ez egy nagy de – annyira befolyásolható vagyok, hogy sosem fogom tudni kibontakoztatni a tehetségem. Azt még nem tudja, hogy képzőművészetben, vagy irodalomban vagyok-e tehetséges. (Akkoriban sok verset írtam.) Mindenesetre ennyit erről. Nem vonnék le szélsőséges következtetéseket, ítéletet magamra nézve. Úgy vagyok vele, hogy szerintem mindenkiben megvan a lehetősége, hogy bármivé váljon az életében. Csak merni kell akarni!
Bejegyzések
