Jelentem ez a „Tedd meg most!” egy varázsmondat! Annyi apró, hétköznapi sikerélményem van miatta. Végre rájöttem, hogy engem, aki mindig sárba döngöli magát, s állandó bűntudata van azért, mert nem elég gondos háziasszony, valamint egy „született feleséget” leginkább az különböztet meg, hogy míg én tervezgetem, s fogadkozok, addig Ő csinálja. Ennyi!!! Nem kell túlbonyolítani, feltételekhez kötni, mint én mindig mindent. Nem gondolkozni, csak tenni. Ilyen egyszerű, ennyi a titka. :)
S nekem ehhez ennyi év kellett?! Nevetséges?
Igen. :) De ugyanakkor felszabadító ez a felismerés. Végre megtört a jég!
Tegnap – a félévente szokásos - hirtelen felindulásból ismételten átrendeztem a lakás nagy részét. :) Ezzel persze együtt jár a takarítás is, így a nagytakarítás nálam mindig meg szokott lenni. Nem azzal van alapvetően a problema, hanem a szintentartással, főleg a rend a kényes dolog nálunk. :) Pedig én aztán pakolok minden nap, többször is a kis kétéves rendbontónk után. Na de ő a fürgébb! :)))
Igazából az a gond, hogy…
1. túl sok a lomunk,
2. nincs mindennek helye,
3. ha van is, nem tesszük vissza. :)
Most ezen fogok dolgozni! :)
Amikor a körülmények nem úgy alakulnak az ember körül, mint szeretné, akkor olyan bagatell dolgok, mint egy – rég tervezett – üzenőtábla kihelyezése is olyan nagyot tud dobni az ember közérzetén. Tudom apróság, de úgy örülök neki. :)
Valamint olyan icipici lépéseket is megtettem végre, ami tényleg csak egy mozdulat, de mindig halogattam. Van végre használtelemgyűjtő dobozom. :) Mert eddig mi buták mindig egy dobozba dobtuk – akár újratölthető, akár lemerült, akár még nem -, hátha „jó lesz még” alapon. :) Persze aztán mikor kellett volna, akkor mindig csutkára merült került a kezembe. A múltkor két doboznyit vittem el apámhoz, akinek van hozzá műszere, hogy nézze már meg melyikben van még élet, mert fölös két kiló használtelemet raktározni, amellett, hogy helyet foglal, ráadásul nem épp veszélytelen szemét kategória. Ráadásul ezt a macerát megspórolhattam volna egy mozdulattal!
S hány ilyen mozdulat van még? Pl. ha csekk jön, egyből tedd ki a csekkgyűjtőbe! /Mert már ilyenünk is van ám! :)/
Hát mégsem lett vége a szünetnek. :) Nem tudom, hogy Ti hogy vagytok vele? De nekem olykor szükségem van ilyen „elvonulásokra”, amikor helyre teszek magamban dolgokat. Talán a hosszú tél, talán a munkanélküliség, a főállású anyaság… Nem kell semmi komolyra gondolni! De sokmindenen el kellett gondolkoznom mostanában. Nem vagyok depressziós, csak időszakosan, olyan évente szeretek tükröt tartani magam elé, s körültekinteni, hogy éppen hol vagyok. Megvakarni a fejem, mert olykor már nem is emlékszem merre is „indultam”? Hová tartok? Mit akarok? Egyáltalán elértem-e már? Erről szól a (újra)tervezés. Még mindig csak körvonalazódik az út, amin járni szeretnék, de már kicsit közelebbinek érzem azt, hogy rá is lépjek. Amikor ilyen nagy döntések előtt állok, egy kicsit mindig megtorpanok. Meg ugyebár van az a fránya szokásom, aminek leküzdésén most dolgozok. Ez pedig a halogatás. Szeretem elodázni a dolgokat, s aztán a bűntudat miatt rágom magam, hogy nem tettem meg, amit elterveztem. De még ez sem elég motiváló erő. Aztán a végén felgyűlnek a dolgok, átcsapnak a fejem felett, fojtogatnak… Már tehetetlennek érzem magam, s utálom az egészet, úgy ahogy van. Akármennyire is szerettem volna... El kell ezt fogadjam, s minden nap tenni ellene, figyelmeztetni magam, ha rajtakapom, s egy-egy feladat előtt magamra pirítani: „Tedd meg most!” :)
Így született meg most ez a bejegyzés is. Mert a blogolást legalább egy hónapja tolom. Mennyi bejegyzést szerettem volna… :) No meg azt, ha a nap 48 órából állna! :) Már megint a maximalizmus, s túl sok elvárás magammal szemben. Az örök feladat! :)))
Újévi fogadalmakat tenni mostanság nem divat. Sőt, mintha le is beszélnék egymást róla az emberek… Pedig álmodozni kell! Ez az élet sója. Az sem baj, ha nem jön össze. Legalább próbálkozunk szárnyat bontogatni. No és rengeteget tanulhatunk a csalódásokból, hibákból, az életről, magunkról… Ezek nem kudarcok – útjelző táblák! Megmutatják jó irányba haladunk-e, s figyelmeztetnek, ha nem.
A sors nem 100 %-ban eleve elrendeltetett. Ne hányjuk a felelősséget másra! A helyzetek adottak, de a döntés szabad! Ez persze újabb helyzeteket szül, s a karma kereke tovább forog szinte megállíthatatlanul… De nem mindegy, hogy azon a keréken éppen fent, vagy lent vagyunk. Ezért pedig tehetünk, s kell is tennünk! Szánjunk csak napi öt percet terveink megvalósítására, már többet tettünk, mint tavaly! Ha minden nap csak negyed %-ot fejlődünk, az már egy évben 91,25 %. Majdnem 100! Egyáltalán nem elérhetetlen…
De van a csalódásnak is ellenszere: az elérhető álmok kijelölése. Ehhez az kell, hogy legyen önismeretünk, s kívánjunk/fogadjunk meg olyanokat, amiket be is tudunk tartani. Ne egyből nagy dolgokra gondoljunk! Legyenek apró dolgok, apró lépések, egy nagy cél felé. Mert azért lehet nagyot is álmodni. De lássuk a hozzá vezető utat, legalább egy részét tisztán. Bontsuk le kisebb, könnyen teljesíthető szakaszokra. Ezt a folyamatot segíti a tervezés. Nem kell hozzá feltétlenül csilivili ppt-t gyártani! /De ha ahhoz van kedved…. :)/ Kezdetnek tökéletesen elegendő egy lap, amire felvezeted, hogy mit szeretnél (célok), mikorra (határidők), jelöljük ki a részeredményeket (alcélok, szintén szabhatunk nekik határidőt), majd írjuk le mit kell tennünk ahhoz, hogy elérjük ezeket (feladatok). Végül pedig tartsuk be, s cselekedjünk! Ennyi! Mert a sültgalambot lehet várni… Csak nem érdemes.
Mi van, ha eltérünk? Egyáltalán észreveszed, hogy mihez kellene igazodnod, ha nincs kijelölve az út? Nem csak lejegyezni kell, hanem olykor elővenni ellenőrzés céljából. Ha eltértél, semmi gond, bármikor könnyedén módosíthatod, jöhet - a gps-es mondtattal élve - „újratervezés”. Lehet még rövidíteni is tudsz ezáltal?! A tervezés egyik előnye éppen abban rejlik, hogy végiggondolva a folyamatot, felfedezhetsz előrelátható, elkerülhető buktatókat. Felkészülhetsz rájuk. Kevesebb lesz a meglepetés, s ezáltal a kockázata, hogy nem jön be. A tervhez igazodás önbizalmat is ad, mert megadja a „gyeplő az én kezemben van” érzetet. Már csak azért is húzzuk elő a fiókból olykor, hogy elégedetten mosolyogva pipálgathassuk ki azokat, amiket már megtettünk, s legyünk büszkék rá! Így válik igazán élvezetessé.
Persze az újévi időpont a fogadkozásra nem szerencsés, mert szokás. Társadalomból, kívülről származik. Tehát nem belülről jövő kényszer, mely cselekvésre buzdít. Kb. annyit ér, mint a majd „holnap kezdem” önbecsapó, s önbeteljesítő mondat. Ha mindig a jövőbe helyezzük a terveink megvalósításának kezdetét, akkor az sosem lépi át a jelen kapuját!
Tervezéshez pedig nincs jobb időpont az újévnél! Ilyen válságos időkben pedig kell is! Elsősorban a pénzügyeink kontrollja fontos. Jó, ha már év/hó elején átlátjuk a várható kiadásainkat. Mert kevés embernek nincs családja, s mondhatja, hogy csak a saját életével játszik, ha hanyag… Még annak is ajánlom, hogy nézzen a pénztárcája, s vásárlási, felhasználói szokásai mélyére, aki nem veszélyeztetett. Bárki simán megspórolhat egy-két ezret havonta, még az is, aki egyébként úgy gondolja, hogy már nem lehet tovább nyúzni azt a takarót. Mindig van egy-két apró trükk, amit még megtehetünk! S ha sok ilyet alkalmazunk, az összeadódva már– éves szinten legalábbis – egy jelentősebb összeg is összejöhet. Itt is sok apró cselekedet számít, ami összegződve hoz csak látványos eredményt. (Ezekről bővebben egy hasznos kis tanulmányból olvashatsz: HősNők) A pénzügyi tervezés így pénzgazdálkodássá válhat!
Sajnos ezt nem tanítják az iskolákban. Ami fontos, azt nem sajátítjuk el, sem a családban, s csak kemény leckék árán az életből, rosszabb esetben pedig egyáltalán nem… Ezek pedig:
- a helyes, egészséges táplálkozás – nélkülözhetetlen az életbennmaradáshoz,
- a tudatos (erőszakmentes) kommunikáció – nélkülözhetetlen az emberi kapcsolatokhoz, mert társas lények vagyunk,
- tervezés, pénzgazdálkodás – tetszik, nem tetszik nélkülözhetetlen az élhető élethez, mert a pénz a kulcs az élelemhez, lakhatáshoz, szórakozáshoz, stb.
Egy kis tanmese: Annak idején a szocializmusban még tényleges adatok alapján akarták felmérni a háztartási kiadások statisztikáit, de az fél év alatt kudarcot vallott. Mivel a családok, akiket megtanítottak háztartási naplót vezetni, hamarosan megtanultak spórolni, s máris nem volt reprezentatív a minta. :)
Ugyanez igaz a diétás naplóra. Akik vezetik, elvileg - a kontroll miatt – 10-20 %-kal csökkentik a bevitelt, tehát az ellenőrzés már önmagában fogyaszt.
Mindenkinek javaslom a jegyzetelés, tervezés, ellenőrzés jó szokásának elsajátítását! Nincs vesztenivaló! Max. 1 papír repül a kukába. Ennyit viszont meg kell tennünk önmagunkért!
Mert aki igazán komolyan gondolja a változást, az nagyon sok plusz energiát kap a megvalósításhoz, ha az újévben kezdi el. A tabula rasa-érzés miatt könnyebb ekkor. Kevesebb a bűntudat, több a bizakodás. Mint minden, persze ez is döntés, elhatározás kérdése. Tanuljunk meg optimistán gondolkodni! Tanulható képesség, éppúgy, mint az elégedettség…
Mert változni, fejlődni kell! Mindenkinek van miben. Nem kell hajszolni, de legyen meg a tettekben is megnyilvánuló törekvés, hogy jobb emberekké váljunk! Ez megint csak nem egy rossz szokás… :) Ez vezet majd az egyéni, társas - több egyéni, több társas, végül közösségi, több közösség által társadalmi, majd legvégül globális jóléthez. Nem a világot kell megváltani hozzá, csak magad! Ha benned béke van, az kisugárzik a környezetedre, a családtagjaidra (mert a legdurvább harcok nem a csatatereken mennek végbe, hanem az otthonainkban), munkatársaidra, s önrendező mechanizmussá válik, olyan erővé, mely apró hullámokban elsimítja, elcsendesíti körülötted az élet nagy hullámveréseit. Nem lesz tükörsima, de kisebb lesz a hullámzás, s ha tartod magad ehhez, talán elkerül a cunami… Talán? – kérdezheted. Nem tudni, kinek mit szőttek sorsfonalába a Párkák! Az, ami fontos, hogy megtanulod-e kezelni az adott szituációkat. Hogy tudsz-e játszani a kapott lapokkal? Mert játszani kell! Az fontos. A sok megpróbáltatás közepette, amikor igyekszünk jól vizsgázni, ne felejtsük el élvezni is azt! Az öröm éppolyan fontos a harmóniához, mint a lelki béke, s fegyelmezettség. Ezek együttesen vezetnek ahhoz a fajta elégedettség érzéséhez, ami a fenntartható boldogság alapja. Mert van ilyen is, s nem csak múló pillanatok! Légy nyitott!
Mondd csak mikor csodálkoztál rá gyermeki szemmel, s gyönyörködtél utoljára az élet apró szépségeiben? Emlékszel még régvolt gyerekkorodban milyen izgalmakat rejtett a felhők vonulását figyelni? Vagy csak egy madár röptét?
Ui.: Azért ilyen nagy a mellényem újévi fogadalmak kapcsán, mert egyik évben újévkor kezdett fogyókúrám 2,5 hónapig tartott, s 8 kilót fogytam. Sajnos az epém ráment, s nem másik étrendre váltottam, hanem vissza. Hiba volt, belátom. Nem volt vészforgatókönyv. /Ilyet is lehet készíteni pesszimistábbaknak. :)/ Csak kitartás volt bennem, sajnos nem egész évben, de azért az ötödéig így is becsülendő! /Ha még mozogtam is volna mellé… :) Azért az is fontos!/
Viszont beszámolhatok teljesen sikeres fogadalomról is: 3 éve újévkor szívtam el az utolsó slukkot, s azóta nem gyújtottam rá! Pedig 14 évig szívtam! Erre piszkosul büszke vagyok! :D
Kép forrása: http://www.bbccanadashop.com/media/products/main_14937.jpg
Egy kis segítség a tervezéshez: személyre szabható falinaptárat küldök a hírlevelemre feliratkozóknak!
Az egyik szakmám szerint textilműves vagyok, kelmefestő. De nem igazán művelem. (Leginkább hely-, felszerelés- és idő hiányában. A festéshez kicsit több dolog szükségeltetik, mint a varráshoz.) Mégis a textíliák szeretete, s átformálásuk iránti vágy tovább munkál bennem, s mostanában visszacsábítani készül arra az útra, melyről egykor letértem. A textil ápol, el- és betakar. Mint függöny árnyékot vet, eltakar a kíváncsi tekintetek elől, besötétít, vagy épp kint rekeszti a sötétséget, mint kabát, vagy kalap védelmez, mint ruha melegen tart, illendően takar, s közvetít közted és a külvilág között, képet vetít rólad, morális mértékké avanzsál, megmutatja társadalmi helyed, táskaként társaddá szegődik, szőnyegként lábad elé borul, hogy tompítsa a padló keménységét, s simogató melegségével cirógassa naphosszat gyötört lábad, falvédőként melegen tartja ágyad, párnaként fejed alá simulva könnyíti álmod, takaróként körbeölel, ápol, szemfedőként végső utadra is elkísér. A textil, ez a sokfunkciós, számtalan színben, mintában, formában létező, állandóan változó darab, legyen az akár csak fonál, cérna, vagy csipke alakjában is, életünk szerves része. Velünk él, velünk mozog, hozzánk idomul, s velünk együtt változik. Szinte él… Ez az, amiért ennyien vonzódnak hozzá. Ez az, amiért én is vonzódok hozzá, s amiért dolgozni szeretek vele. Mert együttműködő. Nem kell legyőzni, tűzbe vetni, megmunkálni, mint a fémet, nem kell kalapáccsal szétverni, mint a követ, nem kell órák hosszat locsolgatni, gyúrni, míg képlékeny nem lesz, mint az agyag, nem kell kivágni, ledönteni, s késsel sebeket ejteni rajta, mint a fán. Csak szabni, könnyedén, szinte végig siklik rajta az olló, ha jól meg van fenve, s csak varrni. Öltögetni. Vagy valamilyen tűvel (legyen akár hímző-, horgoló-, kötő-) foglalatoskodni. Évszázadokon át művelték anyáink ezeket a mozdulatokat. Szinte már a génjeinkben van kódolva. Talán ezért oly könnyű a számunkra, akár egy dallam dúdolása…Kép forrása: http://hoocher.com/Thomas_Couture/Young_Woman_Sewing_1870.jpg
Mostanában én nem, a természet viszont annál többet alkot. Utóbbi két hétben többször is volt alkalmam, országot keresztbe átszelő – vizsgák ürügyén tett – utazásaim alkalmával megbizonyosodni, hogy biz’ a víz az úr. De nem csak árvíz formájában kártékony, hanem tomboló, orkán erejű széllel szövetkezve. A kép az utcánkban készült, két lépcsőházzal odébb, ma délelőtt. Tegnap délután nem csináltam képeket magáról a viharról. Még csak kikémlelni sem nagyon mertem, nemhogy fotózni. Eszembe se jutott. Gyertyafény mellett vacogtam, mert nem oly rövidke életem során még ilyen rövid idő alatt, ilyen pusztító vihart nem láttam. Szó szerint elsötétedett minden, pedig még jócskán nappal volt. Páromnak eszébe ötlött elővenni a fotómasinát, de csak az én betoji képem örökítette meg, ami meg nem publikus. Igen, mert azon rettegtem, hogy a ház előtti fasor be ne kukucskáljon az ablakon. Persze ki lettem nevetve ezért. De a vihar elvonultával máris nyilvánvalóvá vált, hogy nem volt alaptalan a félszem. A cirka 20 perces tombolása alatt fákat csavart ki gyökerestül, villanyvezetékre dobálva őket (mint egy utcával odébb, még a járda is beszakadt). A mi utcánkban keresztbedőlt egy fa, szerencsére szerencsésen, mert se a házakban, se a parkoló autókban nem tett kárt. Máshol cserepek röpültek, de volt ahol egész háztetők. A helyi gimit épp az elmúlt években újították fel. A tegnapi érettségi után már csak a bizottságok üléseztek bent, amikor a tornádó jellegű szél lekapta a tetőt. Egyik felét a parkra, másik felét meg – ellenkező irányba – az udvarra dobta. Szemtanúk szerint ketten épp, hogy arrébb ugrottak. Ijesztők ezek az anomáliák. Úgy tűnik mostanában ilyen a Természet természete… :(
Nem szeretném elhanyagolni a blogom, de egyszerűen, most nincs mit mutatnom. Amit készítettem – idő hiányában - nem fotóztam le. Csak egy mei tai hagyta el a varrógépem, amely tűje alatt anyagkupacból alakult át babahordozóvá. A többi készülőben, vagy félre- sikerült. Nincs igazán sikerélményem mostanában, s ez nem túl inspiráló. Meg igazán most az életem más aspektusa nyomakodott a számtalan problémájával az előtérbe, s inkább erre koncentrálok, hogy azt rendbe tegyem, megoldjam. A hobbijaim is kicsit háttérbe kényszerülnek egy időre. Igyekszek egyensúlyt teremteni az életemben. S ahhoz az olyan időrablókat, mint a tv, vagy Internet a minimálisra kell csökkentenem. Szeretem a bloggervilág nyüzsijét, az írogató emberek pillanatképein keresztül bekukucskálni a világukba, életükbe, személyiségükbe. De lássuk be, a való világ ezen a képernyőn kívül tombol, virágzik, változik, megújul, fejlődik, vagy épp elporlad. Igaz, mint a nagy kicsi, s olykor torz tükre, ez elmondható a Hálóról is. De nézni más, mint megélni! :)
Meg is érkezett a kis szöszke leányzó, aki nálunk nem zacskó-, hanem pelenkatartó szerepét fogja betölteni. Igaz, van egy házas pelustartónk, abba majd kényelmesen elfér a krém, meg a kendő. Így már házikója is van a kis borzas babának. :) Kislányom reakciója, mikor meglátta: „Kié ba…?” (Kié baba?), s aztán magáévá tette. Számára egyértelmű, hogy az övé. :)Valamint kaptam egy díjat. Meg kell mondjam őszintén, hogy én nem élek az ilyenekkel. :) Igaz, ez az első, amit egyáltalán kaptam. Nem mondom, hogy nem esik jól, mert akkor hazudnék. Nem is akarok hálátlannak tűnni, de nekem valahogy ezek a díjak nem a szívem csücskei. S eszemben sincs bárkit megsérteni/megbántani! De én ilyen vagyok. Nekem jobban esik, s számomra teljesen kielégítő (nem félreérteni!), ha valakinek valami tetszik, akkor hagy egy megjegyzést. Akkor is, ha nem. A normálisan megindokolt negatív kritikából is sokat lehet tanulni. Lehet elsőre nem örül neki az ember, de ha a bogár már benn csücsül a fülben, legalább elgondolkozik rajta! S ezt nem azért írtam le, hogy megbántsam azt, aki egy ilyen kedves gesztust nyújt felém, vagy kellemetlen szituációba hozzam. Csak azért, hogy a jövőben az esetleges ilyen díjazáskor kapja az, aki igazán értékeli, s továbbadja. :)
Belenéztem pár blogba, meg topikba, ahol úgy kb. nyolc hónapja kemény viták folytak egyesek etikai határairól, másolásról, inspirációról, a „kreatív kenyérkeresők” etikai és jogi hovatartozásáról. Én ezzel úgy vagyok, hogy nem nyerészkedés céljából elkövetett másolás, ha feltünteted a forrást, s nem a magadénak adod elő - nem feltétlen etikátlan, inkább stílusgyakorlat. (Vagy sokallod az árát, de nagyon szeretnél egy olyat, s tudod, hogy te is meg tudod csinálni. Elméletileg megkárosítod ezzel is az illetőt, de gyakorlatban meg egálban van, mert úgyse tudnád megvenni…Vagy veszel egy ilyen jellegű újságot, s azzal már a jogot is, hogy magadnak, vagy ajándékba családtagoknak alkoss ilyet.) A jogsértés, s az etikátlan magatartás részemről nem a másolás puszta tényéből, hanem az azt követő magatartásból fakadhat, ha ezt mint saját szerzeményt adod elő, sőt még saját név alatt el is adod. Persze ez sem vonatkozhat mindenre, s mindenkire. Aki kalocsai hímzések készítéséből él elég furcsa lenne, ha nem a hagyományokhoz ragaszkodna, s teszem azt hupizöld hímzéssel rukkolna elő. Ez az én véleményem, aki hobbivarrogat, s nem kiáltja ki magát semmiféle „kreatív/kézműves szakembernek”.Szerintem mindenkinek ki is kell próbálnia előbb magát ebben-abban, mígnem megérik a saját alkotásra. Így amit addig csinál, inkább készítés, hisz nem hoz létre újat, nem alkot. Régen is inaskodtak az emberek. Előbb másoltak, s ha kitanulták a mesterség csínját-bínját, akkor a saját kivitelezésű mestermű elkészítésével kapott jogot a neve alatt árusítani, dolgozni. (A képzőművészetben is ez az alapoktatás része volt. Még a nagy reneszánsz mesterek is így kezdték. A mai napig nem tudni egyes műremekrkről, hogy ki az alkotója: a mester, vagy a tanítvány? Ld. Boticelli "állítólagos" esztergomi freskója körüli szakmai vita.) Mindenestre a kontárokat a piac és a céhes társadalom előbb-utóbb megcsócsálta, s kiköpte. Régi hagyományokon nyugvó szakmáknál még a mai napig inaskodás van. /Én is görnyedeztem már más műhelyében mintadarabokat másolva, s még én fizettem érte. Inas voltam „Cellini”-nél. :)/ Így ha valaki az Interneten bóklászva, vagy könyveket, újságokat forgatva, részben autodidakta módon igyekszik új készségekre szert tenni, s így létrehoz munkadarabokat – az csak a tanulási folyamat része. Ezért is nyűvek az általam készített dolgok. Vegyesen tartalmaz saját ötletet. Nagyon sok minden megihlet, s számos dolog megtetszik. Van, ami máshonnan származik, de szoktam jelezni. Mindenesetre a két kezemmel, én követtem el őket. Tehát kérek mindenkit, hogy így tekintsen ezekre. Mert nem más ez, mint tanuló műhelymunka, mely során reményeim szerint valami fejlődés érhető el. /Remélhetőleg látványos! :)/ Melynek során megérek rá, hogy magam alkossak, s igazi művek szülessenek a kezem alatt. De elsősorban a (tárgy-, s nem mű-) alkotás öröméért teszem, s nem feltétlen a dicsőségért. (Másodsorban meg az ajándékozás öröméért, mert szeretem elajándékozni az általam készített cuccokat.) Ha meg pluszba még tetszik is valakinek amiket csinálok, nos az egy plusz jó.
Kicsit még ehhez a témához: Én nem régóta varrok. S amikor elhatároztam, hogy varrok a kislányomnak egy babát, akkor bajban voltam, mert nem tudtam milyet. Elkezdtem az Interneten bóklászni babák, s szabásminták után, mert magamtól, mint abszolút kezdő nem tudtam megálmodni, hogy milyen is egy ilyen szabásminta, míg nem láttam egyet-kettőt. Azok viszont nem tetszettek. Nekem a Dinky Baby típusú babák tetszettek, s fél évbe telt, mire leltem hozzá szm-et. Saját kísérlet eredménye két félkész babafej, s kiszabott test, mely kétséges, hogy valaha kész lesz. El kellett telnie egy bizonyos időnek, s látnom kellett hozzá vagy 100 szabásmintát, mire rájöttem, hogy végre hogyan tudok magamnak készíteni egyet. Tehát, míg meg nem tanultam/tanulom ezt, addig valószínűleg részben másolni fogok. Nevezhettek fantáziálatlannak - nem igazán izgat. A lényeg, hogy kezdő vagyok, s így tanulok. Valamint tetszenek is bizonyos dolgok, amikből szeretném, ha nekem is lenne. Pl. most Húsvétra Tilda nyuszit fogok varrni a kislányomnak. :)
Kép forrása: http://flappergirlcreations.files.wordpress.com/2009/04/sewingpinup.jpg
A blog címe onnan jön, hogy igyekszek újrahasznosítani, a környezetemben fellelhető lomokból készíteni valamit, reményeim szerint valami szemet gyönyörködtetőt. Ugyanakkor mostanság azon is munkálkodom, hogy magam újraalkossam.Szeretném felverni lelkem dalával
A szomorúk szívét, a világot.
Most megbocsátok annak is,
Aki bántott.
Szeretném a keblemre ölelni az
Életért küzdő, fájó rabot.
Szeretném feltámasztani,
Aki halott.
Szeretném, hogyha lassabban forogna
És végre megállna a nagy kerék.
De a legjobban szeretném,
Ha szeretnék.
És szeretnék alkotni csodásat és
Ezer gyönyörűt, szépet meg nagyot
S aztán meghalni: Mert én a
Mámor vagyok.
(1921. szept. 24.)
Nem, nem hiszem, hogy baromi nagy tehetség volnék. Mondták már, de az ellenkezőjét is. Vagy a művésztanáraim csak azért rugdostak, mert úgy gondolták több van bennem, mint amit mutatok? Mert valahogy sosem voltak megelégedve velem. Vagy csak így hatottam rájuk? Tudom, hogy nem aknáztam, s nem aknázok ki minden lehetőséget, mi bennem rejlik. Egyszer egy régi személyiségteszt után az értékelő pszichológus azt mondta az anyámnak, hogy a személyiségjegyeim nagyon hasonlóak a művészekéhez. A Rorschach-teszt alapján esélyes, hogy zseni vagyok, vagy megvan bennem rá a lehetőség, hogy azzá váljak (IQ-m azért a 140-es határérték alatt van, igaz nem sokkal), DE – s ez egy nagy de – annyira befolyásolható vagyok, hogy sosem fogom tudni kibontakoztatni a tehetségem. Azt még nem tudja, hogy képzőművészetben, vagy irodalomban vagyok-e tehetséges. (Akkoriban sok verset írtam.) Mindenesetre ennyit erről. Nem vonnék le szélsőséges következtetéseket, ítéletet magamra nézve. Úgy vagyok vele, hogy szerintem mindenkiben megvan a lehetősége, hogy bármivé váljon az életében. Csak merni kell akarni!
Bejegyzések
.jpg)
