Az alkotásról

2010. február 12., péntek

ReKreáció - AlkotásA blog címe onnan jön, hogy igyekszek újrahasznosítani, a környezetemben fellelhető lomokból készíteni valamit, reményeim szerint valami szemet gyönyörködtetőt. Ugyanakkor mostanság azon is munkálkodom, hogy magam újraalkossam.
Alkotgatok... Valahogy világéletemben alkottam. Első emlékezetes műveim két gyurmacica, amit mindenki megdicsért. Anyám büszkén mutogatta. Azt hiszem úgy hiszi, hogy én tehetségesebb vagyok nála. Pedig csak kishitű. Sokat rajzolt fiatalon. Örömet okozott neki, de aztán a hétköznapok eltörölték az alkotó-kedvét. Bíztatom, hogy vágjon bele. Vettem már neki vásznat, festéket, vázlattömböt, stb. Azt mondja, hogy az a bánata, hogy nem tud magától rajzolni, csak másolni. Pedig szerintem csak nem mer. Sokáig én sem mertem. Elhittem, elhitettem magammal, hogy nem vagyok elég jó, hogy nem vagyok rá képes. Pedig bárki képes bármire. Az se baj, ha nem tökéletes. Hülye maximalista világunk bábjai vagyunk csupán. Azt hisszük csak az jó, szép, ami tökéletes. Pedig olykor valami értékét pont az adja meg, hogy különleges, eltérő, egyedi. Karaktere van. A portré attól nem lesz jó, ha olyan, mint egy fotó. Abból még nem derül ki, hogy az alkotó milyen. Magamban is minden alkalommal le kell ezt zongorázzam. Sajnos olyan mély gyökerű bennem a megfelelni-vágyás, hogy gyakran meggátol, hogy kibontakozhassak, hogy nyugodt szívvel, s ne görcsösen alkotni tudjak. Le kell bontanom ezeket a falakat. Aztán ki tudja, a végén lehet hogy tényleg valami frappánsat alkotok majd?! De nem számít. Mert egyedül csak az a megoszthatatlan, egyedi élmény, felemelő érzés számít, amit egy mű világra segítése közben érzek. Meg is szoktam szenvedni. De ez a fajta szenvedés jó. Mert örömet okozó extázis a vége. De nálam jobban mondja el ezt József Attila versében:

MÁMOR

Szeretném felverni lelkem dalával
A szomorúk szívét, a világot.
Most megbocsátok annak is,
Aki bántott.

Szeretném a keblemre ölelni az
Életért küzdő, fájó rabot.
Szeretném feltámasztani,
Aki halott.

Szeretném, hogyha lassabban forogna
És végre megállna a nagy kerék.
De a legjobban szeretném,
Ha szeretnék.

És szeretnék alkotni csodásat és
Ezer gyönyörűt, szépet meg nagyot
S aztán meghalni: Mert én a
Mámor vagyok.

(1921. szept. 24.)

Nem, nem hiszem, hogy baromi nagy tehetség volnék. Mondták már, de az ellenkezőjét is. Vagy a művésztanáraim csak azért rugdostak, mert úgy gondolták több van bennem, mint amit mutatok? Mert valahogy sosem voltak megelégedve velem. Vagy csak így hatottam rájuk? Tudom, hogy nem aknáztam, s nem aknázok ki minden lehetőséget, mi bennem rejlik. Egyszer egy régi személyiségteszt után az értékelő pszichológus azt mondta az anyámnak, hogy a személyiségjegyeim nagyon hasonlóak a művészekéhez. A Rorschach-teszt alapján esélyes, hogy zseni vagyok, vagy megvan bennem rá a lehetőség, hogy azzá váljak (IQ-m azért a 140-es határérték alatt van, igaz nem sokkal), DE – s ez egy nagy de – annyira befolyásolható vagyok, hogy sosem fogom tudni kibontakoztatni a tehetségem. Azt még nem tudja, hogy képzőművészetben, vagy irodalomban vagyok-e tehetséges. (Akkoriban sok verset írtam.) Mindenesetre ennyit erről. Nem vonnék le szélsőséges következtetéseket, ítéletet magamra nézve. Úgy vagyok vele, hogy szerintem mindenkiben megvan a lehetősége, hogy bármivé váljon az életében. Csak merni kell akarni!


Kép forrása: http://dalesdesigns.net/escher/drawing_hands.jpg

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...